Nem foglalkoztam még eddig gyermekvédelemmel, legalábbis abban az értelemben véve nem, amiről tanfolyamunk is szólt: jó gyermekvédelmi koordinátorrá válni hasznos információk megszerzésének segítségével.

Óvónőként viszont sajnos számos esettel találkoztam, ami gyermekvédelmi téma lehetne. Rendhagyó módon most azonban mégis olyan esetről szólnék, ahol már gyermekvédelem alatt álltak a gyermekek, s a tapasztalataimat, az ügyhöz, a gyermekekhez való érzelmi viszonyomat, rálátásomat szeretném megosztani Önökkel.

Az egyik eset főszereplője egy három éves kislány, K. Csoportunkba kerülése előtt tájékoztatott a gyermekvédelmi koordinátor, hogy érkezik hozzánk egy kislány, akinek édesanyja depressziós, nem lehet rá számítani, sem K-t, sem a kistestvérét nem tudja ellátni. Néha rendben van mind fizikálisan, mind mentálisan az édesanya, de néha napokig ki sem mozdul az ágyból. Ilyenkor a gyermekek azt csinálnak a lakásban, amit akarnak, tudnak, mernek.

Édesapa nincs, egyedül neveli az édesanya a két gyermekét egy lakótelepi lakás X-edik emeletén. Nem lehet tudni, fogja-e hozni rendszeresen óvodába az édesanya a kislányt, de amennyiben nem jönnének, szóljunk, sőt ha bármilyen furcsaságot észlelünk, akkor is. A Gyermekjóléti Szolgálat folyamatosan figyelte a családot, hogy segítsen, amiben tud, illetve hogy ha bármiféle komoly gond adódna, be tudjanak avatkozni.

Megérkezett a kis család, roppant visszafogott volt az édesanya, nem volt közlékeny, mosolygott folyamatosan. Sietett, mert a kistestvért vitte bölcsődébe. Ottmaradt a kislány nálunk, aki megdöbbentő, egyben nagyon szomorú magatartásformákat produkált. Beszéde kezdetleges volt, érthetetlen, nem tudta kifejezni magát. Agresszív, indulatos reakciói voltak sok kedves közeledésre is. Az udvaron csak rohangált céltalanul, nem tudta, milyen játék mire való. Mikor a virágoskertben kezdett el kis homokozó lapáttal ásni, elküldtem a homokozóba, hogy ott lehet nyugodtan, építhet is valami szépet, meg is fogom nézni, milyen ügyes kislány. Nézett mindenfelé, de nem vette észre a homokozót. Megmutattam neki az irányt, hogy merre keresse, de csak mosolygott, a szemében nem lehetett látni, hogy értette volna, amit mondok és elindult más irányba. Utána mentem, elvittem a homokozóig, de - most már tudatosan - megálltunk előtte pár méterrel. Mondtam, na itt van, látod? Ő pedig széles mosollyal elfutott mellette és boldogan elkezdte ásni - a füvet. Nem ismerte, mi az a homokozó! Tulajdonképpen minden játékot az alapoktól kellett kezdeni nála. Kint is és bent a csoportszobában is. No de aztán hamar kiderült, hogy azokat a bizonyos alapokat sok más területen is elölről kell kezdeni! Az étkezésnél a merőkanalat akarta kicsavarni a kezemből, miután szedtem neki ebédet, de szóltam, hogy kapott kanalat a tányérja mellé, azzal szoktuk enni a levest. Nem is gondolkozott sokat, odanyúlt a tányér mellé, s elővette a villát. Azzal ette a levest. Természetesen kicseréltük neki az evőeszközöket, s attól kezdve tudtuk, hogy bizony mindent meg kell mutatnunk neki, semmiben sem lehetünk nála biztosak.

Talán megdöbbentő lehet, ha úgy fogalmazok: olyan volt a kislány, mint egy kis Maugli, de sajnos nem túlzok ezzel a kijelentésemmel. Megdöbbentő volt mindannyiunk számára, hogy ma, a XXI. században, az ország fővárosában egy nem kisebbségi, nem elmaradott kerületben ilyen eset megtörténhet. Járunk-kelünk a magas lakótelepi házak között, az utcán családok sétálnak, gyermekek bicikliznek, a játszótereken édesanyák, édesapák tanítgatják kis manócskáiknak, mivel hogyan tudnak játszani, hogy ne legyen belőle baleset, hangos kacagások hallhatóak. Ha mi is sétálunk kicsit a házak között, az az első benyomásunk, hogy csupa élet, csupa felszabadultság uralja a légkört. Bele sem gondolunk abba, hogy talán éppen az az ablak, ami alatt megállunk, milyen szívfacsaró történetet, helyzetet, emberi sorsokat rejt el. Lehet, hogy éppen ott, éppen akkor egy három éves kislány nagyon éhes már, szeretne enni, de akinek szólhatna, nem tud rá figyelni. Nem tud, mert beteg. Pszichésen. Mit tud tenni? Próbál találni magának azt, amit tud, s úgy eszi meg, ahogy tudja. Talán még a kistestvérét is ő szolgálja ki – a maga módján. Ha bekukucskálnál és megkérdeznéd, mit segíthetsz, nem biztos, hogy kapnál választ, hiszen eddig nem nagyon volt kivel beszélgetnie, csak hangokat és értelmetlen szófoszlányokat hallat. Neki megváltás az óvodai közösség! Csak legyen, aki elhozza! Sajnos nem sűrűn volt! Az édesanyát csak akkor egyszer, a legelső nap láttuk. Később egy – sosem tudtuk meg, ki is volt valójában – férfi hozta-vitte K.-t. Aztán már ő sem. Ma sem tudjuk, mi lett vele.

Kinek a felelőssége? És itt már régen nem a gyermekvédelmi koordinátorról beszélek. Meddig tart a GYEJÓ hatásköre? Mennyire szólhat bele? Nagy felelősség! Lehet, hogy már nincsenek az édesanyával a gyermekek. Lehet, hogy már egy intézetben vigyáznak rájuk. Azt szoktuk hallani laikusoktól, hogy bármilyen rossz is az anya, de mégis csak a gyerek anyja, s ott van a legjobb helye a gyermeknek. Gondoljunk bele az előbbi történetbe! Biztos, hogy így van ez? Lehet, hogy van az a helyzet, amikor sajnos meg kell védeni a gyermeket a saját szüleitől? Nem kell fizikai bántalmazás, mint esetünkben is, elég az elhanyagolás, a teljes érdektelenség is. Szomorú sors! S nem is tudjuk, hány hasonló bújhat meg a házak falai mögött…