Hercz Dorman Aliz
ZENE ÉS SZEMÉLYISÉGFEJLESZTÉS
„A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése,
felvirágozása és kiteljesedése” [1]
Már az ókori gondolkodókat foglalkoztatta a zene nyugtató, megtisztító hatása.
A görögöknél a muzsika (musiké, musa [múzsa]) eleinte nemcsak a zenét jelentette,
hanem a költészetet és a táncot is. Mert a költészet, a zene és a tánc szorosan
összefüggött. A nevelésben is fontos szerepe volt a zenének. Platón és Arisztotelész
szerint egyformán fontos a testi nevelés (gümnasztika) és a szellemi nevelés (musiké).
Persze ezeknek egyensúlyban kell lenniük, „…mert a túl sok testgyakorlás erőszakossá és tudatlanná, míg a túl sok zene gyenge
akaratúvá és elpuhulttá tesz.” [2]
De idézhetnénk azt a bibliai történetet is, amikor a szellemében megháborodott
Saul király, magához hivatja Dávidot, hogy hárfajátékával enyhítse lelkének gyötrelmeit.
A zene és művészeti oktatásában egyre sürgetőbbé vált szembenézni azzal a
nevelési válsággal mely a pedagógia és az oktatás minden más területein is érzékelhető.
A „hogyan tovább?” kérdés évek óta foglalkoztatja a felsőfokú zenei intézmények
vezetőit és oktatóit, kiváltképp amióta elkezdődött a kétciklusú képzési rendszer
kidolgozása. Miközben a szakmai értekezletek egymásutánjában az új képzési rendszer
alapjain dolgoztunk, előtérbe kerültek neveléspolitikai szempontok is. A „kompetens
iskolarendszer, kompetens tanár, kompetens diák” nem pusztán divatos fogalmak,
hanem a felsőoktatási intézményekben és a felnőttképzésben résztvevő egyéb intézmények
versenyképességét elősegítő irányelvek.
Sok szó esik a tanári kompetenciák révén az interaktív tanítási elvekről.
Az ének-zene oktatása önmagában multidiszciplináris, egyéni és kis csoportos interaktív tevékenység. Bár ma modern szóhasználatként kezelik nem új keletű. Az ókori
filozófiai iskolákban számtalan példája van az interaktivitásnak, de szintúgy
a reneszánsz művészei között is a „mester-tanítvány” viszony, még ha egy alkotóműhelyről
legyen is szó, az a legintenzívebb interaktív tanítási-tanulási módot feltételezte.
Ma sincs ez másképp, mivel a gyakorlati tanórák, a zenei tehetséggondozás, kizárólag
egyéni formában tud csak megvalósulni. Az oktató-hallgató interaktív kapcsolatok
folytán, az oktató a felnőtté válás érzékeny periódusában lévő hallgató számára
a felsőfokú szakmai tudás átadása mellett, akaratlanul is részt vesz annak személyiségformálásában.
Ez hosszútávon, az iskolai oktatásban felnövekvő generációk felé óriási felelősséget
hordoz magában.
Számos európai és ázsiai országban egyre fokozottabban figyelnek az énektanítás
fontosságára, hiszen pszichológiai felmérések mutatják, hogy a zenei nevelés milyen
sokoldalúan fejleszti a gyerekek fogékonyságát más tantárgyak iránt., a koncentrációs
készségre gyakorolt pozitív hatása által. Azon felül, a zenei képzésben részvevők
értékrendje, érzelmi világa is kimutathatóan gazdagabb, mint azoké a velük azonos
korúaké, akik nem részesülnek zenei nevelésben. Ezekre a jelenségekre már a hatvanas
években büszkén hivatkozott a kodályi magyar zeneoktatás. Kodály erről így ír:
„A zene múlhatatlan része az emberi műveltségnek. Akiben az nincs, annak
a műveltsége tökéletlen. Zene nélkül nincsen teljes ember. […] S kiderült, hogy
azokban az iskolákban, ahol a zene is tárgy – kötelező tárgy, mindennapos tárgy-,
minden egyéb tárgyat könnyebben és jobban tanulnak a gyerekek. Ez nem valami titokzatos
varázs, hanem egyszerűen: az a mindennapos kis zenével való foglalkozás annyira
felélénkíti az elmét, hogy fogékonyabb lesz minden mással szemben is!” (1966) [3].
A kodályi idézetnek egy 25.000 gyermeken végzett akkori felmérés az alapja,
mely szerint a 131 zenei általános iskolában, ahol naponta volt ének-zenei foglalkozás
„a gyermek egyéb készségeinek kialakítása iránti fogékonyság lemérhető, bizonyítható.
A tanulók általános tanulmányi eredményei itt jobbak, a tanulók értelmi készségei,
érzelemvilága fejlettebb, mint más iskolás tanulóké.”[4]
Ma már „lerágott csont”-ként emlegetik a fenti idézeteket, sőt, ahogyan Dr.
Mindszenty Zsuzsánna Liszt-díjas karnagy, az ELTE BTK Zenei tanszékének docense
megjegyezte egy rádióműsorban:
„Manapság divat lett egy kicsit fintorogni, amikor a Kodály-módszerről esik
szó. Ó, az már túlhaladott! Európa más országaiban sincs ennyi énekóra! Minek
az a sok népdal, meg a szolmizáció?”[5]
Akik ehhez hasonló „felhangokat” ütnek meg, azok legtöbbször nincsenek tisztában
a magyar zenei nevelés irányelveit meghatározó kodályi eszmékkel, hanem a külföld
által „módszer”-nek nevezett eredményes szolmizációs technikával azonosítják,
degradálva ezzel Kodály zsenialitását.
Kodály Zoltán pedagógiai elvei talán ma aktuálisabbak, mint bármikor. Szőnyi
Erzsébetet idézve: „Mielőtt zenei nevelésünk a nemzetközi érdeklődés középpontjába nem került, magunk
sem tudtuk, hogy milyen érték birtokosai vagyunk, csak mikor már oly sokfelé megkezdődött
a nemzetközi adaptáció, és az eredetileg magyar gyermekek és magyar közösség számára
született zenei nevelési módszer, anyag és eszközök nemzetközi felhasználásra
is alkalmasnak bizonyultak. Ezek olyan közös értéket tartalmaznak, mely minden
kultúrában érvényre juthat, mindenhol új lendületet adhat a zeneoktatásnak és
azon keresztül a tömegek zenei nevelésének. Kodály eszméi nemcsak a szűkebb magyar
közösséghez szólnak ma már, hanem visszhangra találtak a széles világban. »Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.« – Kodálynak ez a mondása a technika századában is igaz”[6], vagy mondhatnánk, Einsteinnel együtt: „az igazi probléma az emberek szívében és gondolkodásában rejlik”. Szintén Einstein megfigyelése, hogy a lélektani fejlődés nem halad párhuzamosan
a tudomány fejlődésével.
A felsőfokú oktatási intézményekbe továbbtanulni vágyóknak, a célirányos
tudásanyag elsajátítása és ezzel egyenrangú fontosságot betöltő, idegen nyelvek
tanulása az elsődleges szempont.
A XXI. század fiataljainak problémája az a szélsőséges, összeegyeztethetetlen
kettősség, amely korunk fogyasztói társadalmának felkorbácsolt versengési szellemében
gyökerezik.
Egyfelől a technikai fejlődés átláthatatlan információ bőségéből adódóan,
a széleskörű tudásra törekvő diákok, olyan adatbázisra tehetnek szert, mely a
múlt évezred utolsó ötven évéig elképzelhetetlen volt.
Másfelől, miközben az egyéni teljesítmények az emberi teljesítőképesség végső
határait ostromolják (gondoljunk csak a pekingi olimpián elért eredményekre!),
egyre inkább tapasztalhatóak az oktatásból kikerülő fiatal felnőttek személyiség
zavarai, melyek abból erednek, hogy a felhalmozott ismeretek nem adnak egységes
világképet, nem vezetnek a konfliktusok eredményes kezelését, sem a problémamegoldás
képességére. Ehelyett, alacsony a tűrésszintjük és a felelősségvállalásuk bizonyos
túlterheltség esetén..
Karen Arnold - a bostoni egyetem pedagógiaprofesszora - longitudinális vizsgálatban
középiskolai évfolyamelsők pályáját nyomon követve erről a tapasztalatról számol
be: „Abból, hogy valaki évfolyamelső, csak annyi következik, hogy az illető osztályzatok
tekintetében kivételesen jól teljesít. Semmi nem derül ki arról, hogy hogyan viseli
majd az élet viszontagságait. A beszűkült funkciójú iskola legfeljebb egy következő
iskolafokozatra, de nem a morális és felnőtt életre való felkészítés színhelyévé
vált”… az „elit”-tanulókkal foglalkozó iskolákban a viszonylag jó felszíni tanulmányi
teljesítmények ideig-óráig eltakarják a tüneteket. Az egyik legsúlyosabb gondunk,
hogy az iskolában tervszerűen fejlesztett IQ-érték legjobb esetben is csak húsz
százalékát teszi ki a sikert befolyásoló tényezőknek, nyolcvan százalék más erőkre
vezethető vissza.” [7]
A jelenség ma már közhelynek számít. A szülők az iskolát okolják ezért a
helyzetért, az iskolák a szülőket, pedig mindegyiknek meg van a maga szerepe és
felelőssége, amely nem cserélhető fel, sem nem ruházható át, de annál inkább kiegészítik egymást.
A kompetens tanároknak szükségük lenne” kompetens szülőkre, hogy közös erőfeszítéssel, testben, lélekben és szellemben egészséges felnőttekké
neveljék a felnövekvő generációt.
Hogy mi a felnőtté válás ismertetőjele? Természetesen a felelősségvállalás
az élet fizikai, érzelmi, szellemi, szociális és lelki területein.
Amikor 2007-ben, országszerte Kodály születésének 125., halálának 40. évfordulójára
emlékeztünk, áttekintettük „hogyan bántunk az örökséggel, amelyet ránk hagyott”.[8]
40 évvel Kodály halála után szükségessé vált a tradicionális gyakorlat felülvizsgálata
és továbbgondolása melynek okai, többek között:
- a zenei nevelés válsága Kodály országában – a „zenei igénytelenség” jelensége
(Kodály)
- nevelési és személyiségi problémák a felnőttképzés és a jelenkori permanens továbbképzés
területein
- megalkotni az új tanrendet
- kimeneteli lehetőségeket adni az MA szakok felé
- a tanártovábbképzésben feltárni azokat a lehetőségek, amelyek hatékonyabbá és
vonzóbbá tehetik az énektanítást
Jelen kutatás legfőbb feladata és célja az új típusú zeneoktatás feltárása,
olyan megfigyelések, tapasztalatok összegzésének bemutatása, melyek segítséget
nyújthatnak a jövendő zenetanárok tanítási szemléletmódjának átformálásában, a
tanári személyiség szakmai és pedagógiai kompetenciájának fejlesztésében.
Hipotézisek
Feltételezhetően szükség van új típusú zeneoktatásra – nem elég „átöltöztetni” a tradicionális képzési modellt. Az új típusú zeneoktatási
forma feltételezhetően interdiszciplináris jellegű.
Az oktatás jelenkori problémái, melyek az ének-zeneoktatásban is erőteljesen
mutatkoznak, feltehetően indokolttá teszik a neveléstudomány irányelveinek feltárását
a már pályán lévő zenetanárok előtt.
Új típusú zeneoktatás
Az EU országaiban gyakorlatban lévő zenetanítási módszerek tanulmányozása
lenne a cél az átjárhatóság érdekében. Tanszékünk szoros kapcsolatban áll számos
külföldi egyetemmel, mely által lehetségessé válik az együttműködés és a tapasztalatok
cseréje.
Több ilyen külföldi felsőoktatási intézményben a jelenlegi zeneoktatás, irodalommal,
drámajátékkal, mozgásművészettel társul. Meghatározó az egyéb tudományágak tanulmányozása,
mint például a pszichológia, zeneterápia, anatómia tanulmányozása a jelenkor társadalmának
megromlott emberi kapcsolatok orvoslásában. A zene, mint a társadalmi integráció
eszköze, képes egyedül olyan lehetőségeket nyújtani, mely által az elidegenedés súlyos jelenségét fel
lehet számolni
Az új típusú zeneoktatás célja az énektanárok felkészítése a zene integratív
funkciójának megvalósítására, valamint az ének-zene interdiszciplináris szemléletének,
mint egyfajta lehetséges tanítási modellnek megismertetése.
A felnőttoktatás intézményes képzési rendszerben, az esti oktatás több mint
tizenöt éves megfigyelései és tapasztalatai alapján elmondhatjuk: egyértelműen
az oktató személyisége a meghatározó, mely a jövendő pedagógusok számára példát
mutat. A felnőttoktatók magas szintű szakmai tudása mellett egyre szükségesebb
a felnőttoktatói - készségek előtérbe helyezése. Ez a tanárközpontú oktatás nem
jelenti a tanulás, a szakmai tudás átadásának háttérbe szorítását, sőt előkészíti
a szakmai ismeretek hatékonyabb befogadását. A tanár személyes vonzása teszi lehetővé az érdeklődés felkeltését. Az érdeklődés nélküli munka, tanulás
nem szerez örömet, sőt kényszerű és kevés sikerélményt nyújt. Ez a nevelői, oktatói
kompetencia, elhivatottságot feltételez, egy belső késztetést, gondoskodó szeretetet
és felelősségtudatot a felnövekvő generációkkal szemben.
A nappali követelményrendszerrel megegyező, de csökkentett kontaktórákkal
működő esti képzés, nagyobb mértékben támaszkodik a felnőttek szakmai és élettapasztalataira
a tananyag elsajátításához.
A felnőttképzésben részvevők, visszakerülve az „iskolapadba” gyakran azt
várják, hogy a régi, az iskolában megszokott módon oktassák őket.
Legtöbbjük hozzászokott a tekintélyelvűséghez és teljes körű irányítást vár
el, éppen ezért váratlanul éri őket az új szemlélet és az alkalmazott új módszerek.
Ezek közül néhány párhuzam áll itt az alábbiak szerint:
style3
|
A felnőttképzés Módszertani lehetőségek
|
|
Partneri viszonyokra alapoz
Interaktív
|
|
Önállóságra törekvő
Aktivizálás
|
|
A helyes „ÉN-kép” feltárása
Önismereti vizsgálódások
|
|
Az együttműködést teszi szokássá Együttes
tervezés
|
|
A képzésben résztvevő vállalja
Önálló munka
saját felelősségét a tanulásban
|
A jelen pedagógiai válság elemzése során felmerült kérdések a jelenlegi és
volt esti és másoddiplomás képzésben részvevő hallgatók körében, széleskörű problémamegfogalmazásokhoz
vezettek:
- Mi motiválja a már pályán lévő zenetanárokat a továbbképzésre és újabb zenei
oklevél megszerzésére?
- Melyek azok a diszciplínák, amelyek a már magában is multidiszciplináris ének-zene
oktatásban, befogadhatóbbá, hatékonyabbá, érdekesebbé és vonzóbbá tehetik a zenei
képzést?
- Milyen helyet foglal el a Neveléstudomány az interdiszciplináris zenei tovább-képzésben?
- Milyen szerepet játszik a zene a különböző ergonómiai területeken? (Terápia,
esélyegyenlőség, egyéni és társadalmi elszigetelődés csökkentése)
- A meglévő általános, tradicionális elvek, törvényszerűségek, történeti tapasztalatok,
hogyan egyeztethetők össze a nemzetközi tapasztalatok elemzéséből fakadó új irányokkal?
- Milyen etikai ismereteket feltételez az énektanárok szerepvállalása (elhivatottsága)
az értékes és értéktelen zene felismertetésében, csakúgy, mint a jó és a rossz
megkülönböztetésében?
Kodály Zoltán nevelési elvei és a neveléstudomány
Kodály Zoltán kettős hivatása: az alkotóművész és a pedagógus életművében
is szorosan egymásba fonódik. Számos elődjéhez képest, Kodály zeneszerzőként megőrizte
a magyarság zenéjét, hagyományait. A népzene épült be művészetébe és formálta
annak stílusjegyeit, és nem a művészete vált népiessé.
Pedagógiai alapelveit ő maga így fogalmazta meg szállóigévé vált mondatában:
„A zene mindenkié!”
De kérdezhetjük: hogyan tegyük ezt itt és most?
Kodály megmutatta a célhoz vezető utat. Mélységekbe látó hite szerint érezte,
hogy magyar ember számára a közös éneklés a célra vezető út a zenei kultúra megteremtéséhez.
Ennek tudatában fogalmazta meg nevelési elveit, írta meg módszertani munkáit és
alkotta műveit. Ennek okáért tapasztalható életművében egyfajta belső nyugalom
minden változatosság ellenére.
Országunk jelenkori gazdasági helyzetében, az iskolás gyermeknek egyetlen
biztos és egyben „legolcsóbb” eszköze van az aktív zenéléshez: a saját énekhangja.
Prófétikusan hangzik ma, az éneklés, a karéneklés fontosságát hangsúlyozó kodályi
elv, mert meg volt győződve afelől, hogy a közös erőfeszítésből eredő szép eredmény
élménye fegyelmezett, nemes gondolkodású embereket nevel. A látomás a jövőbe is
mutat: vajon ki fog az elegáns koncerttermekben ülni egy-két évtized múlva, ha
gyerekkorban nem kap indítást arra, hogy a komolyzenezene mennyi szépet adhat?
Hogy a nemes és értékes zene gyengéd simogatás a léleknek az élet nehézségei közepette?
Soha ekkora szüksége nem volt az emberiségnek arra a bölcsességre és tudásra,
hogy hogyan lehet helyes döntéseket hozni a politikai, az üzleti és a magánéletben.
Úgy tűnik, hogy ez a társadalom elvesztette a jó és a rossz megkülönböztetésének
képességét.
Ahhoz hogy választani tudjunk jó és rossz között, meg kell tanulnunk azt,
hogy mi alapján és hogyan válasszunk. Megpróbáljuk a kialakult rossz szokásokat
és bevett gyakorlatokat különböző jó magatartásformákkal, szokásokkal ellensúlyozni.
Ezzel szemben egy hatékony erkölcsi nevelés olyan magatartásformák kialakulását
ösztönzi, amelyekre a következők jellemzőek: lelkiismeretesség, őszinteség, segítőkészség, önfegyelem. Ennek az erkölcsi nevelésnek nem feladatokat és követelményeket kell kiszabnia,
hanem a fenti jellemvonásokat életünk természetes részévé kell tennie.
„Értékpedagógia és a mai nevelésvalóság” című írásában, Schaffhauser Franz
kifejti annak fontosságát, hogy a fiatalok értékválasztása, nagymértékben függ
a felnőttek, elsősorban nevelőik, de tanáraik, oktatóik értékválasztásaitól. Amit
magáról a nevelés meghatározásáról ír, azt nem lehet felülírni, ezért teljes szépségében
szeretném azt közreadni: „Definiálhatjuk a nevelést úgy, hogy az nem más, ma sem más, mint szellemi, erkölcsi,
társadalmi, humanista értékek közvetítése, pozitív értékattitűdök kialakítása
és megerősítése, az értékőrző és értékalkotó kompetenciák elsajátításának, megszerzésének
a segítése, jellemformálás, személyiségfejlesztés.”
„Az értékközvetítés … a családi nevelés mellett az arra hivatott intézményekben
folyó céltudatos, tervszerű és szervezett nevelőmunkának egyik kiemelt, döntő
jelentőségű, az egészet meghatározó funkciója. A nevelés az általa vállalt értékek
jellegétől függően egzakt módon meghatározza, hogy a gyerekek és fiatalok, mint
a nevelés alanyai, jellemes emberré, az élet iránt, embertársaik iránt, a világ
iránt, leendő hivatásuk iránt pozitív attitűdöt mutató, erkölcsi autonómiával
bíró, önmagukkal azonosságot vállaló, önmagukért felelősséget viselő, szabad,
érett személyiséggé válnak” [9].
Záróakkord
„Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől
csak az ének szelleme véd meg… Hisszük, hogy az emberiség boldogabb lesz, ha megtanul
a zenével méltóképpen élni. S aki csak valamit tesz ez irányában, már nem élt
hiába”[10].
Tapasztalatait ma a Távol-Kelettől Amerikáig mindenhol kamatoztatják Ideje
lenne, hogy Kodály - országa is megbecsülje.
[1] Kodály Zoltán: Visszatekintés I., Zeneműkiadó, Bp. 1982.
[2] Arisztotelész: Politika
[3] Kodály Zoltán: Visszatekintés II., Zeneműkiadó, Bp. 1982.
[4] A magyar zenei nevelés rendszere. Kodály nevelési elvei.
[5] Dr. Mindszenty Zsuzsánna: Ünnepek és hétköznapok. Megválaszolatlan kérdések és gondolatok a Kodály évforduló kapcsán. Rádiójegyzet
Fittler Katalin műsorában. Magyar Rádió, 2007. május 31.
[6] Szőnyi Erzsébet: A kodályi nevelési elvek időszerűsége, Parlando 1997/6.
[7] Goleman, David: Érzelmi intelligencia, Háttér Kiadó Budapest, 1997.
[8] Sárosi Bálint: Kodály, 2007. 2007. május 7-én, a Magyar Tudományos Akadémia
közgyűlésén felolvasott előadás. Megjelent a Magyar Szemle 2007. júniusi számában.
[9] Schaffhauser Franz: „Értékpedagógia és a mai nevelésvalóság”, in: Bábosik
István (szerk.): Az iskola optimalizálása – a struktúra változtatása nélkül, PEM
Tanulmányok – IV., Urbis Kiadó, Budapest, 2006, 97. o.
[10] Kodály Zoltán: Visszatekintés III. Zenemű Kiadó, Budapest 1989.
Irodalom
Barkó Endre: A kommunikatív didaktika. Dinasztia Kiadó, Budapest, 1998.
Hang és lélek: Új utak a zene és társadalom kapcsolatában – Zenei nevelési konferencia, Magyar Zenei Tanács, Budapest, 2002.
Kodály Zoltán: Visszatekintés I-II. Zeneműkiadó, Budapest, 1982.
Kodály Zoltán: Visszatekintés III. Zeneműkiadó, Budapest, 1989.
Mezei László: Deákság és Európa. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Budapest 2001.
Szabó Helga: A magyar énektanítás kálváriája. MTA sokszorosító, Budapest, 1991.
Szabó Helga: Japán közelről - A Kodály módszer eredményei Japánban
Kokas Klára: Képességfejlesztés zenei neveléssel. Zeneműkiadó, Budapest, 1972.
K. Udvari Katalin szerk.: Integrált művészeti nevelés az iskolában és a családban.
Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület, Budapest, 2006.
Schaffhauser Franz: „Értékpedagógia és a mai nevelésvalóság”, in: Bábosik István
(szerk.): Az iskola optimalizálása – a struktúra változtatása nélkül, PEM Tanulmányok
– IV., Urbis Kiadó, Budapest, 2006
Szőnyi Erzsébet: Kodály Zoltán nevelési eszméi. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984.
Szőnyi Erzsébet: Öt kontinensen a zene szolgálatában. Gondolat, Budapest, 1979.
